Bartók Béla a Kékszakállú herceg várában az egyedi párkapcsolat kálváriáján keresztül mutatja be az egész emberiség traumatikus történetét. Mindez kamarazenei intimitásban; két énekes egy szál zongora kísérettel idézi fel az ősi népballadát egy misztérium játék szintjén.

A történet Charles Perrault 1697 ben írt „La barbe bleu”, avagy a kíváncsi asszony – horrornak induló, de végül is jóra forduló – tanmeséje nyomán, Balázs Béla fényhozó gyógyító megváltó Juditján keresztül, Bartók Béla zenéjével emelkedik világméretű dimenziókba. Freudot jóval megelőzve a pszihoanalízis segítségével hatolunk be a tudatalatti legrejtettebb mélységeibe, feltárva az emberiség inkubálódott, betokosodott, elfojtott emlékeit. A Kékszakállú lelke Ady szavaival élve „Lelkem ódon babonás vár”. Jellemét cselekedeteit egyrészt a gyógyulás iránti vágyakozás, másrészt a gyógyítással a sebek feltépésétől való rettegés, a vele járó fájdalom teszi ellentmondásossá.

Ő a végzetes férfi: L’homme fatale: Don Juan, Casanova, Drakula, Bartók mandarinja a Mosoly országa Sou-Chong ja. Judit rokonsága viszont Wagner hősnőivel kitapintható; Judit egyben a Lohengrin titkát megfejteni vágyó Elza, a Trisztán harmadik felvonásban várva várt doktornőnek (Ärztin) nevezett Izolda, és a Bolygó hollandit megváltandó Senta. A hetedik s egyben utolsó ajtó kinyitása után Kékszakállú szinte teljesen meggyógyulva, csodálatos, eddig még soha nem hallott dallamokat kezd énekelni, a trubadúrok Minnesängerek lantos-kobzos stílusában, végre kifakad belőle a mindez idáig elfojtott költő. Még lejátszódik előtte az egész élet: „hajnal-dél-este” (emlékezzünk a Sphinx rejtélyre: reggel négy-, délben két-, este háromlábú!) mely már a halál előszele. Az éjszaka tehát maga a halál, de ennél még több, szerelmi halál trisztáni értelemben, melyben a világmindenség olvasztótégelyén Kékszakáll és Judit egymásba forrva egyesülnek és egyben átlépnek a szingularitásba. Itt már nincs többé tér-idő, ez maga a fekete lyuk, ahonnan az iszonyatos gravitáció miatt már a fény sem szabadul ki. Ehhez hasonló látnoki erővel írja le Vörösmarty Az éj monológjában a világmindenség végét : ..a napok egymásba hullva összeomlanak; a Mind enyész, és végső romjain.
A szép világ borongva hamvad el; És ahol kezdve volt, ott vége lesz: Sötét és semmi lesznek: én leszek, Kietlen, csendes lénynemlakta Éj.